32

Miután megbizonyosodott arról, hogy Juszuf és a konstantinápolyi orgyilkosok pontosan megértették, a szolgálaton kívüli janicsárok minden moccanását meg kell figyelniük a Nagy Bazárban, Ezio Azize társaságában a város déli rakpartjai felé vette az irányt, hogy a Piri reisztől kapott lista alapján bombakészítéshez alkalmas alapanyagokat gyűjtsenek.

Miután végzett a beszerzéssel, és Azizével az orgyilkosok városi főhadiszállására küldte a holmikat, észrevette Sofiát a rakparton álló tömegben. Egy nagyjából korabeli, olasznak látszó férfival beszélgetett. Ahogy Ezio közelebb ért, már nemcsak azt látta, hogy a nő eléggé kellemetlenül érzi magát, hanem fel is ismerte beszélgetőtársát. Eziót vegyes érzések fogták el: mulatott ugyan rajta, de ő maga is zavarba jött. A férfi váratlan felbukkanása emlékeket és ellentmondásos érzelmeket ébresztett benne.

Igyekezett észrevétlenül közelebb jutni.

Duccio Dovizi volt az. Már több évtized is eltelt azóta, hogy Ezio majdnem eltörte a jobb karját, amikor Duccio megcsalta Claudiát, akivel akkor jegyben járt. Ezio látta, hogy a férfi karja még mindig viseli a régi incidens nyomát. Duccióval nem bántak jól az évek, eléggé elgyötörtnek látszott. De ez nyilvánvalóan nem zavarta az udvarlásban. Szemmel láthatóan megigézte Sofia, és fel akarta kelteni a figyelmét.

— Mia cara — negédeskedett éppen neki —, minket a sors hozott össze. Két olasz magányosan, elveszve Keleten. Hát nem érez mágneses vonzalmat?

— Sok mindent érzek, Messere... elsősorban hányingert — válaszolta Sofia bosszúsan és türelmetlenül.

Eziót déjà vu érzés fogta el, és úgy vélte, ideje közbelépni.

— Zaklat ez az ember, Sofia? — kérdezte, ahogy közelebb ért.

Duccio bosszúsan fordult a közbeavatkozó idegen felé.

— Elnézést, Messere, de a hölgy és én...

Ahogy felismerte Eziót, elakadt a szava.

— Ó! Il diavolo, személyesen! — Bal keze akaratlanul is a jobb karja felé lendült. — Ne gyere közelebb!

— Duccio! Micsoda öröm, hogy újra látlak!

Duccio nem válaszolt, hanem menekülőre fogta a dolgot, majdnem megbotlott az utcaköveken, és közben kiáltozott: — Fusson, buona donna! Fusson, ha kedves az élete!

Nemsokára látták eltűnni a móló mellett. Zavart szünet állt be köztük.

— Ki volt ez?

— Egy kutya — válaszolta Ezio. — Évekkel ezelőtt jegyben járt a húgommal.

— És? Mi történt?

— A cazzo-ja hat másikkal is jegyben járt.

— Milyen szabadon fejezed ki magad! — Sofia enyhén meglepődött, hogy Ezio a „farok” szót használta, de nem sértődött meg rajta.

— Elnézésedet kérem. — Egy pillanatra elhallgatott, majd megkérdezte: — Mi járatban vagy a kikötőben?

— El kellett jönnöm a boltból egy csomagért, de a vámtisztek azt állítják, hogy valami nincs rendben a hajó irataival. Úgyhogy várok.

Ezio körülnézett a jól őrzött kikötőben, hogy felmérje az elrendezését.

— Annyira bosszantó — folytatta Sofia. — Akár az egész napot is itt tölthetem.

— Megnézem, mit tehetek — ajánlotta fel Ezio. — Ismerek pár módot a szabályok rugalmas értelmezésére.

— Valóban? Nos, minden tiszteletem az önbizalmadé.

— Bízd csak rám. Majd a boltban találkozunk.

— Hát akkor... — a nő kotorászni kezdett a táskájában — itt vannak a papírok. A csomag nagyon értékes. Kérlek, vigyázz rá... ha sikerül megszerezned tőlük.

— Úgy lesz.

— Nos, akkor... köszönöm. — Sofia rámosolygott, és visszaindult a város felé.

Ezio egy ideig nézett utána, majd bement a vámirodának otthont adó nagy faépületbe. Odabent egy hosszú pultot talált, mögötte pedig polcokon rengeteg kisebb és nagyobb csomagot. A pulthoz legközelebb eső alsó polcok egyikének az elején jól kivehetően észrevett egy térképtartó fatokot, rajta pedig a címkét: SOFIA SARTOR.

— Perfetto — mondta magában.

— Segíthetek? — kérdezte egy előlépő pocakos tisztviselő.

— Nos, igen. Azért a csomagért jöttem — mutatott rá.

A hivatalnok odanézett.

— Attól tartok, hogy erről szó sem lehet! Valamennyi csomagot lefoglalták a papírmunka tisztázásáig.

— És az meddig tart?

— Nem tudnám megmondani.

— Órákig?

A tisztviselő lebiggyesztette az ajkát.

— Napokig?

— Az attól függ. Persze némi ellenszolgáltatás fejében lehetne intézni valamit...

— A pokolba veled!

A hivatalnok megszűnt barátságosnak lenni. — Akadályozol a kötelességem teljesítésében? — csattant fel. — El innen, vénember! És ne merészelj visszajönni!

Ezio félrelökte, és átvetette magát a pulton. Felkapta a térképtokot, megfordult, és már távozott volna. De a hivatalnok vadul belefújt egy sípba, és több társa, köztük az állig felfegyverzett kikötőőrség néhány tagja is azonnal megjelent a színen.

— Az ott! — sápítozott a hivatalnok. — Meg akart vesztegetni, és amikor elutasítottam, erőszakhoz folyamodott!

Ezio felpattant a pultra, ahogy a vámosok rárontottak, és megpróbálták lefogni. A súlyos fatokkal bezúzta néhánynak a fejét, a többiek felett pedig átugrott, és a keletkező zűrzavarban kirohant az épületből.

— Így kell elbánni az ilyen kicsinyes hivatalnokokkal — mormolta magában elégedetten. Mielőtt az üldözői összeszedték volna magukat, ő már el is tűnt a kikötőtől északra fekvő utcák tekervényes útvesztőjében. Sofia iratai nélkül, amelyeket Ezio biztonságba helyezett a zubbonyában, sosem fognak a nyomára akadni.